Pálferis tábori mise a templomunkban
Hagyományaiktól eltérően Pál Feri atya vezette felnőtt tábor ezúttal nem a táborban misézett, hanem a kertvárosi templomba látogattak.
Az alábbiakban a tábor beszámolójának egy részletét közöljük:
Közös program volt természetesen a július 16-i, szombat esti szentmise is, amelyet a tábor névadója, Pál Ferenc katolikus pap, mentálhigiénés szakember mutatott be. A liturgia az eddigi szokásoktól eltérően nem a tábor területén, hanem a kertvárosi Szűz Mária Szeplőtelen Szíve Templomban kapott helyet.
Az elővételezett vasárnapi evangélium, Mária és Márta története kapcsán Pál Feri arról elmélkedett, hogy Mária nyomán hogyan tudjuk a jobbik részt választani. Mi a jobbik rész, mi az, ami örök érvényű és rajtunk múlik? – finomította a kérdést. És rögtön válaszolt is rá: az az elvehetetlen tőlem, amit odaadtam.
Gyökössy Bandi bácsit egyszer felkereste valaki, aki megjárta a szovjet gulágot. Ő mesélte el az ismert református lelkésznek, pszichológusnak, hogy volt ott egy vacsora, amit soha nem fog elfelejteni. Egy fogolytársuk, aki már egészen le volt gyengülve, mindig megkérte a többieket, hogy az ételosztás helyszínére vigyék oda őt is. Ő már az utolsó héten nem tudott semmit enni, de a neki járó ételadagot odaadta a többieknek, és talán valakinek épp meg is mentette az életét ezzel. „Itt van egy ember, akinek mindenét elveszik, és mégis van valami, ami elvehetetlen tőle: az, amit ad” – hangsúlyozta a szónok.
A következő finomító kérdése az volt Pál Ferinek: Mi az a jó, ami elvehetetlen? Az, ami már megtörtént velem – hangzott a felelet.
Pál Feri majdnem szó szerint megismételte a kérdést: Mi az, ami elvehetetlen tőlem? A tudatos kapcsolat Istennel – felelte, hangsúlyozva, hogy Isten nem engedi, hogy bármi közénk álljon. Ennek alátámasztásául azt a történetet idézte fel, amikor alig egy éve volt pap, és hajnali négykor váratlanul felhívta Robi, akit a hajléktalanszállón szolgálva ismert meg. Robi csak annyit szólt: „Mondd meg nekem, hogy Isten szeret-e!” A pap elmondhatatlanul dühös lett, hogy miért pont őt és miért pont akkor hívta fel ezzel. A férfi elmondta neki, hogy még a haverjait is átvágta, az utolsó barátja is elhagyta. Aki pedig a barátját becsapja, azt senki sem szereti ezen a földön – mondta, de Feri pappá szentelésén hallott Isten végtelen, mindent felülmúló szeretetéről, ezért kérdezte éppen őt, hogy legalább Isten szereti-e őt. Milyen érdekes, hogy Feriről feltételezte: ő sem szereti, mégis felhívta azzal, hogy Isten szereti-e őt. Ennyire elveszíthetetlen Isten irántunk való szeretete – mutatott rá a lelkipásztor.
Minden tárgyszerű dolog elveszíthető, de a személyek nem, mert ők örök érvényűek
– fűzte tovább gondolatait a szónok. – Márta mondja, hogy sosem lesz ebéd. Az ebéd és minden más elveszíthető, de Jézus, vagy hogy mi egymással személyesen együtt legyünk, az elveszíthetetlen. A jobbik rész az, akik számítanak, a rosszabbik rész az, ami számít.
Pál Feri még egy dologra rámutatott, ami elveszíthetetlen, ez pedig az, amiből fenntarthatjuk a saját életünket. Hogy ez mégis micsoda, arra egy kisgyerekes édesanya példája nyomán világított rá. A nő elmondta neki, hogy az anyasága gyakorlati szinte arról szól, hogy etet, vetkőztet, öltöztet. Ezért is van, hogy nyáron egy hétvégére pár barátnőjével elutazik, és még véletlenül sem visznek férfit, aki előbb-utóbb megkérdezi, mikor lesz kaja. A lelkipásztor számára ez a vasárnap szükségességére mutatott rá:
kell, hogy hetente legyen egy nap, amikor nem fáradozunk azon, hogy fenntartsuk magunkat, hanem arra figyelünk, hogy Isten hogyan fáradozik azon, hogy fenntartson minket.
Mi van az életemben, ami elveszíthetetlen, és mégis döntenem kell mellette? – alakított a kérdésen a szónok. Ez a kapcsolatban levés, a jobbik rész melletti elhatározás. Ahogy Edith Eva Eger, a magyar zsidó származású amerikai pszichológusnő A döntés című könyvében ki is fejti, még ha az életünk fenntartása nincs is a kezünkben, akkor is eldönthetjük, hogyan éljünk – még Auschwitzban is volt erre mód. A haláltáborból hazafelé vezető úton is sokan meghaltak, hiszen nem volt mit enniük, bizony voltak olyanok, akik a túlélés érdekében elhunyt társaikat ették meg, de Edith Eva Eger elhatározta, hogy ott is a szabadságából fog élni. Körbenézett, s meglátta a friss füvet, így inkább azt evett emberhús helyett.
Pál Feri egy másik szituációt is felhozott arra, hogy bezárt helyzetben is cselekedhet valaki szabadon, választhatja a jobbik részt. A mentálhigiénés szakember egyszer elment előadást tartani egy börtönbe, s a végén megkérdezte a raboktól: „Ti a börtönben hogyan őrzitek a belső szabadságotokat?” Ez a kérdés az odafele úton még nagyon jónak tűnt, de a börtönben már igencsak vészjósló csendet okozott. Fölállt végül egy „hegyomlás”, aki elárulta, azáltal marad szabad, hogy a vécépapírt sohasem a szaggatott vonalnál tépi el.
Azt gondoljuk, hogy az a biztos, amit birtoklunk, pedig az a biztos, akiben bízunk
– hangsúlyozta a szónok. Az a biztos, amikor bízol bennem. Amikor már nem fektetünk be a kapcsolatba, akkor elkezdjük felélni a kapcsolati tartalékainkat – tette hozzá. A jó történetekből viszont kapcsolati tartalék képezhető: bízom benned, hogy jót akarsz nekem, hogy szeretsz engem. Óriási jelentősége van, hogyha őrizzük a bizalmunkat akár a másik ember, akár Isten felé.
Pál Feri arról is szólt, hogy ami biztos, az nem a hatalom értelmében ragadható meg. Az evangéliumi jelenetben Jézus nyitott Máriára és Mária is nyitott Jézusra.
Ha van valaki, aki végtelen módon nyitott ránk, az Isten. Ha mi le akarunk ülni Isten lábához, akkor ő 100%-ig velünk lesz
– hangsúlyozta homíliájában a lelkipásztor.
Pál Feri arra is rámutatott, hogy nem Isten a mi életünk része, hanem mi vagyunk az ő életének a része. Ha Isten csak egy része lenne az életünknek, ugyanúgy elveszhetne, mint a többi darabja, de Isten örök, és az ember ennek az öröknek a része. Ha ezt megértjük, megszűnik egy csomó bizonytalanság, és nem kell továbbvinnünk az aggodalmainkat.
Ha naivak vagyunk, azt hisszük, hogy egyedül megy. A szükségszerű kiábrándulás után aztán abban bízunk, hogy Istennel megy, de még sokszor ekkor is kudarcot vallunk. A harmadik lépés az, ha rájövünk:
nekem még Istennel sem megy, de Istennek még velem is megy.
Nem kell tökéletesnek, jónak, szépnek és igaznak lennem, csak nyitottnak, aki befogadja a jót, a szépet, az igazat, és hajlandó arra, hogy a Szent őt átölelje – tanított egyszerre a pszichológus és a lelkipásztor.
A teljes beszámoló elolvasható:
Örülünk, hogy a tábori szentmisének templomunk adhatott otthont!
