Emlékezés Takács Andrásra
In memoriam Takács András
Egy csodálatos hittantábor első napja volt. Mögöttünk volt már a megérkezés izgalma, a kipakolás és tereppel való ismerkedés csetlő-botló lépései, játékos ismerkedés, gyónási lehetőség, az első tábori szentmise, amelyet Bodorkós Imre, szentgotthárdi plébános atya mutatott be. Már csak a vacsora volt hátra, meg az estét lezáró ima, fürdés, fekvés - gondoltam én.
De aztán láttam, hogy szentmise alatt volt nem fogadott hívásom. Visszahívtam Horváth István Sándor atyát, aki, mint esperesi kerületünk jegyzője illetékes volt, hogy közölje velem a hírt: András atya meghalt...
István atya röviden, tényeket közölve tudott tájékoztatni. Én meg csak hallgattam, de különösebbet szólni alig tudtam. Miután letettem a telefont, újabb hívások következtek. Olyan érzésem volt, hogy a részinformációk hemzsegnek, de a teljes igazságot nem igazán ismerjük és csak a kavarodás növekszik. Egy dolog volt biztos, az, hogy űr keletkezett egy rendszerben, ahol a feladatokat pótolni lehet, de egy embert, paptársunkat, sokak által kedvelt, igazi atyát visszaadni senki nem képes.
A hír olyan felfoghatatlanul tényszerű volt. 35 éves fiatal srác, aki 3 éve paptársam is, augusztus óta pedig egyazon plébánián szolgáltunk, sőt itt lakott a plébániánkon, akit mi, papok csak Taki atyának szólítottunk, egyszeriben csak nincs itt.
Mert itt volt, nem is akárhogyan! Mackós alkatával, higgadt, kimért járásával, csendes, meghallgató és figyelmes közelségével. Annak ellenére, hogy „csak” kisegítő lelkipásztorként volt jelen, nagyon sokakkal ápolt mély, igazán atyai, lelkipásztori kapcsolatot.
Jó volt tudni, hogy plébániánk egyik házascsoportjának, az Ablativus Absolutus-nak oszlopos tagja volt. Derűsen, „mint egy nagy gyerek” volt jelen a közösség életében.
Az idősebb nemzedék is rajongásig tudta szeretni. Azért, mert volt hozzájuk mindig kedves szava, volt rájuk szánt ideje, nem futott el tőlük. Tudott meghallgatni, és tudott vigasztalni. Tudott bátorítani, ösztönözni, motiválni. Valószínű, hogy a kórházi ágyak melletti helytállása nagyon megedzette, hogy a hétköznapi helyzetekben is tudott mindig Istenbe vetett hittel jelen lenni mindnyájunk életében. Volt, akikhez ő járt gyóntatni, áldoztatni.
Fiataljaink úgy emlékeznek rá, mint egy olyan pap, aki „mindig ránk mosolygott”. Akár iskolában találkoztak vele, akár utcán futottak össze. Ha tennivalója volt is, mindig volt ideje, hogy mosolyával, megszólításával lendítsen fiataljaink életén.
Volt, aki a gyóntatását említette: mély és megfontolt gondolatokat kaptak tőle. Ott sem spórolt az idővel. Nem számított, hogy mennyien várnak a gyónásra, aki bement hozzá, biztos lehetett abban, hogy akkor az idejét rá szenteli a gyónóra.
Előttem van, a kicsi, barna mappája, amivel jött, ha miséznie kellett. Minden szentmisére készült. Legyen az temetési, vagy ünnepi, vasárnapi, vagy hétköznapi, a mappája vele volt. Én magam talán egyetlen beszédét sem hallhattam, mert amikor ő misézett, akkor én gyóntattam, de mondják, hogy az utóbbi időben „felszabadultabb volt, szinte szárnyalt”. Legutolsó alkalommal, Úrnapján reggel mintha még jobban átélte volna, hogy mit akar átadni, valahogy másként beszélt – mondják.
Szentháromság vasárnapján búcsúi ebédre voltunk a szüleimhez. Nem sokat késhettünk, mert akkor is csak rohantunk. De jó érzéssel töltött el annak tudata, hogy neki olyan fontos a kórházkápolna ügye, mint nekem pl. a mi templomaink. Lelkesen vitte előbbre a feladatokat, ahol tudta képviselte a lelkészség ügyét.
Talán egy kicsit ezért most – ha szabad így mondani – neheztelek is rá. Mert szerintem ez lett a veszte. Túl sokat vállalt. Állandóan úton volt. Mindenkin segíteni akart, „mindenkinek mindene” /1Kor9,22/ volt. És sokszor talán ezért láttuk fáradtnak, elnyűttnek.
András atya első, tanult szakmáját, amiből diplomát is szerzett, a kertészet rejtelmeit nálunk kamatoztatta. Ha nem is fákat oltott és töveket metszett, de hitet plántált, vadhajtásokat tört le, jóságot és békét igyekezett gyökereztetni. Kórház és kertváros olyan embert kapott benne, aki bölcsőtől a betegágyig ott állt azok mellett, akik a papban Isten emberét láthatták.
András atya, Isten áldjon! Hiányozni fogsz, de egyszer majd találkozunk!
